Az upanisádok ókori ind bölcseleti művek. Nem homogén filozófiai tanítást foglalnak magukban, hanem inkább nézetek sokféleségét. Legismertebb és legnagyobb hatású a brahman és az atman egységéről szóló tanítás.
Az upanisádok keletkezése
Az upanisádok i. e. 800-500 körül keletkeztek. A védikus irodalom harmadik korszakából valók az aranyakák (erdei könyvek), amelyek az életük végét az erdőben remeteként leélő bráhmanák (papok) művei. Az aranyakák túlnyomórészt filozófiai tartalmú szövegei idővel kiváltak belőle és upanisád néven lettek ismeretesek.
Az upanisád jelentése: melléülés, a tanítvány leülése a mester mellé.
Az upanisádok tanításai titkos tanítások voltak, csak a beavatottak ismerhették, ezért sokszor a mester a tanítvány fülébe súgva mondta el tanítását. Az upanisád-tanokat ugyanis nem volt szabad akárkivel közölni, csak legidősebb fiúval vagy meghitt tanítvánnyal, s a tanító az upanisádokban gyakran csak ismételt unszolásra közli bölcsességét. A "titkos tan" értelemnek megfelelően már a legrégibb upanisádokban is igen heterogén dolgok vannak, mert minden tan, amely nem való a nagy tömegnek, "misztérium": mély értelmű filozófiai tan épp úgy, mint fantasztikus szimbolika, allegória, varázslati cél szolgálatában álló formula.
Az upanisádok száma eredetileg nem volt nagy. Azonban mivel a védikus tanítások különböző iskolákban eltéréseket mutattak, ezért minden régi védikus iskolának megvolt a maga upanisádja. Ezek száma eredetileg hét volt: kettő tartozott a Rigvédához, három a Jadzsurvédához és kettő a Számavédához. Ezek úgy i. e.800 és i. e.600 körül jöttek létre. Azonban később is keletkeztek upanisádok, a mai indiai hagyomány mintegy kétszázat tart számon. Filozófiatörténeti szempontból a hét legkorábbi upanisád a legértékesebb. Rajtuk kívül úgy ötven upanisád filozófiai tartalmú, a többi csupán áldozati szimbolikát és papi spekulációt tartalmaz.
Az upanisád-irodalom legrégibb és legértékesebb rétegét 14 (9 prózai és 5 metrikus), védikus iskoláknak tulajdonított s kánoni tekintélyben álló darab reprezentálja – köztük a Brihád-áranjaka upanisád (a legnagyobb) és a Cshándógja-upanisád. A legrégibb és legszebb darabok dialogikus formájúak. A többi upanisád semmiféle kapcsolatban sincs a Védával, ezek jóval későbbi bölcseleti iskolák és vallásfelekezetek tanait és nézeteit tartalmazzák.
Az upanisádok gondolatvilága
Az upanisádok egész gondolatvilága a brahman és az átman fogalmai körül forog. A brahman a régi papi filozófia egyik fogalma, amely fejlődése utolsó stádiumában mint személytelen istenség s mint a teremtés principiuma jelentkezett. Az átman voltaképpen a "lehelet, lélekzet", aztán az ember "saját személye, saját teste", "saját maga" .
Az upanisádok alapeszméje mármost a brahman és az átman azonossága: A brahman, a világokat teremtő és fenntartó, végtelen, örök isteni erő, amely minden lényben megtestesülve áll előttünk, nem más, mint saját lelkünk. A spirituális pantheizmus vagy idealisztikus monizmus ez alapeszméje az upanisádokban különböző formulákban (mahá vákja "nagy tétel") van kifejezve. Ilyenek többek között a következők: "Ez a mindent átfogó lélek brahman" / Brihád-árjanka, II. 5. 19. / "Én brahman vagyok" / Brihád-árjanka, I. 4. 10. / stb. A leghíresebb formula, később milliók credoja, a Schopenhauer óta annyiszor idézett Tat tvam aszi "Ez vagy te" / Cshándjoga VI. 8-16. / . E formulában , "ez" a legfőbb istenség (pará dévatá). "Ez mindennek a lényege, ez a reális (szatja), ez a lélek (átman), ez vagy te, ó, "Svétakétu!" /Cshándjoga VI. 8. 7.
Mikor a hindu filozófiát említjük, nem a szó modern értelmében vett bölcseletet értjük alatta, hanem szellemi utat és belső megtapasztalást. Mert India bölcsességének a kezdetek óta ez volt a magja, és ez is marad mindaddig, amíg ez a bölcsesség fennmarad.
Így hát az upanisadok sem pusztán bölcseleti művek. Nem érvelik, hanem kinyilatkoztatják, nem rendszerezik, hanem megéneklik a valóságot, helyesebben azt, amit a költészet, a mágia és a bölcselet még egybemosódó ősi korában az ember valóságnak hitt és akként valósított meg.
A bölcsességnek Indiában is a mítosz volt az alapja. A nomád kor énekmondói az istenek világára tekintő örök emberi vágyakozást himnuszokban énekelték meg, így alakult ki évezredek során az indoárja szellemi hagyomány legősibb, mítikus rétege, a Himnuszok Tudása, a Rigvéda.
Miután a nomád indoárja törzsek végleg otthonra leltek Indiában, a mítosz-költészet örökségébe a tradíció egy másik szála szövődött. A kialakuló papi rend a régi idők áldozati szertartásaiból és mágikus praktikáiból egy sajátos papi tudományt kovácsolt. Ennek az áldozati kultusznak a szöveggyűjteménye lett a második tudomány, a Varázsigék Tudása, a Jadzsurvéda.
A himnuszokat valószínűleg már a legősibb időkben is gyakran énekelték. Mindmáig fennmaradt a Rigvéda recitációjának ama sajátos éneklési módja, ami a különböző hosszúságú szótagokat különböző énekhangokon ejtette ki. Ezekből a kantillációs technikákból állt össze később a harmadik védikus tudomány, a Dalok Tudása, a Számavéda.
Bár a későbbi időkben újabb gyűjtemények is keletkeztek - a legfontosabb ezek közül a tűzkultusz köré rendeződő Atharvavéda, a Tűzpapok Tudása volt - az indiai gondolkodás főként az első három gyűjtemény Hármas Tudásából, a költészetből, a varázslásból és a dalból sarjadt. További fejlődését is ez magyarázza.
Forrás:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Upanis%C3%A1dok
Teigl-Takács László: Upanisadok /Bevezetés/
Kép:
http://en.wikipedia.org/wiki/Upanishads
